11. fejezet: Kihallgatás A reggeli napfény olyan erővel hatott be az ablakon és olyan meleget árasztott, hogy mindenki tudta, ma kánikula lesz. Így aztán kész megváltás volt az a szellő, ami szédítő erővel suhant át a nagyszobán, halk sóhajtásra kényszerítve a helységben tartózkodó és fojtott hangon suttogó alakokat. - Szerinted mikor ébred fel?- kérdezte a szőke hajú lány a kedvesét. - Fogalmam sincs. - Riadt arca van. - jegyezte meg egy kék hajú lány. - Kit érdekel! Ha felébred, én azonnal megfojtom! Ahányszor egyedül van, mindig sikerül megtalálnia a bajt!- dühöngött egy igencsak morcos fiú a sarokban, mire mindenki lepisszegte. - Ennél jobban el se ismerhetnéd, hogy aggódsz érte.- kappott az elöbbi kijelentésen a kékhajú lány testvére. - Micsoda?! Érdekel is engem! Magának keresi a bajt! Egyébként is, miért mindig nekem kell cipelni?! De erre a kérdésre senki nem felelt, mert a lány megszólalt álmában: - Ne! Mit akarsz tőlem! Már mindent odaadtam! Nem tudom, hogy miről beszélsz! Nincs nálam! Hagyj békén!!!- majd mintha benyomták volna a mellkasát, szaggatottan és kapkodva vette a levegőt. De egy perc múlva lecsendesedett, és békésen szuszogott tovább. Alig egy perc múlva kinyitottam a szemem és körülnéztem. Az ablak elött a többiek beszélgettek. - Jó reggelt.- köszöntem halkan. - Neked is.- köszönt a társaság igencsak mogorván. Majd végre Anna feltette azt a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott: - Mi a fene volt a tegnapi?! - Öööö.... - Mesélj el mindent az elejétől!- követelte. - Hát rendben. Onnan tudjátok, hogy telefont kaptam. Egy férfi volt, aki azt mondta, hogy ismeri a múltamat. Gyorsan elrohantam, mert minnél elöbb beszélni akartam vele. Aztán amikor találkoztunk, azt beismerte, hogy mindent tud rólam, de megtámadott egy hatalmas kígyóval és két emberrel. Egy darabig ellenálltam, aztán elájultam. Mikor felébredtem, már itt voltam. Dióhéjban ennyi. - Tudod kik voltak a támadók? - A vezetőt valami Mágusnak hívták. - Hmm...Nem ismerős a név.- gondolkozott Anna. - És mit akartak tőled?- kérdezte Len. - Fogalmam sincs. - Nem értem, hogy hogyan lehetsz ilyen felelőtlen, öntörvényű, makacs, figyelmetlen, heves pukkancs, aki nem gondol a következményekre.- sorolta fel a hibáimat Anna. - Sajnálom. - Legalább nem esett bajod. Majd később kitaláljuk mi legyen ez után. Ha egyszer meg akartak ölni, akkor mégegyszer megfognak támadni.- zárta le a témát Anna. A nap többi részét a szobámban töltöttem. Hol a naplómat írtam, hol olvastam a könyvemet, hol pedig az ablak elött álltam és gondolkoztam a tegnap estén. Egyszereűen nem bírtam nyugton maradni. Hamarosan itt a sámánbajnokság, és, hogy akarok rajta jól szerepelni, ha még meg sem tudom magam védeni?! Gyenge vagyok. Igaza van Annának,felelőtlen, öntörvényű, makacs vagyok, és tényleg nem gondolok a következményekre! Hogy lehetek ilyen béna??? Ezen gondolkoztam, miközben egy könnycsepp hagyta el a szememet. Aztán mégegy...és mégegy... * - Vajon hol lehet?- kérdezte az egyik csuklyás a másikat. - Nem tudom.- mondta a kérdezett. - De miért kell nekünk? - Mondtam már neked te idióta, hogy nagyobb legyen az erejünk! Az én kis Basilikusomnak nincs elég ereje. Igaz, kicsim?- majd megsimogatta a pikkelyes bőrt. 12. fejezet: A megoldás - Hogy hová kell bemennem?! - A Tartarus- alagútba. - Az meg micsoda?! - Mindent idejében megtudsz, ha odaérünk. De most vár rád egy egész napos edzés és takarítás. Este pedig pakolj össze!- kaptam a parancsot. Már a tizedik nagykör végén jártam, de még mindig nem tudtam kiverni semmit a fejemből. Vajon mi kellhet nekik? Nem értem. Nincs nálam semmilyen értékes dolog. A délután unalmasan telt...takarítás, edzés... * - Rio, egyszerűen isteni a vacsi!- Trey. - A végén olyan leszel, mint az a disznó, amit már megettél!- kezdte a kötekedést Lenny, mire a többiek felnevettek. De én csendben maradtam, nem volt kedvem velük hülyülni. Este korán lefeküdtem aludni. * A templomban levő nő lassan lépdelt előre, mintha már a sötét falak árnyékától is félne. A régen, egykor gyönyörű színben pompázó ablaküvegek most megkopva, fénytelenül próbáltak egy kis színt vinni a homályos belső térbe- sikertelenül. A levegőben millió porszem késztette tüsszentésre a nőt, aminek a hangjától ismét megijedt. De nemcsak ő. Pár egér fejvesztve menekült biztonságot nyújtó menedéke felé. Az asszony megszaporázta a lépteit, így mostmár a padsorok között lépdelt. Úgytűnt, mintha minden egyes lépésénél démonok ezreit fedezte volna fel a padok közötti zugokban. Egyre jobban reszketett- pedig nem volt mitől, rajta és a minimálszintű élőlényeken kívül nem volt senkise a hátborzongató épületben. A templom közepén aztán megállt, és megrázta hosszú vörös sörényét, mely göndör fürtökben hullott a vállára. Vakítóan zöld szemével a környéket pásztázta, mintha valamiben nem lenne biztos. Magas volt és vékony, hosszú fekete kabátot viselt, alatta fehér nadrággal. Hirtelen felnézett. Semmi baj, csak egy denevér vetette le magát a mélybe, hogy nagy szárnycsapkodással átrepülhessen egy másik gerendára. Az épület rozoga volt. Mégegyszer átpásztázta az épületet, majd lassan letérdelt a poros kőre. Lassan benyúlt a zsebébe és kihúzott egy apró csomagot. Kibontotta, de nem látszott, hogy mi van benne, de a falon hirtelen apró világító pöttyök játszadoztak a falon. A titokzatos tárgyról visszatükröződő fények voltak azok. Mintha millió kis szines angyal kergette volna egymást az ébenfekete éjben... De nemcsak a nő volt ott. Szinte érezni lehetett a suhogást valami idegen lénytől, ami hátborzongatóbb volt a sötét templomnál. A nő nem volt egyedül. De a lény se. Mégegy hang kivált a halk suhogás mellett, megtörve a templom nyomasztó, néma csendjét. Egy halk, de tiszta surlódás volt. És valami sziszegés... igen határozottan hallatszott egy szisszegés, mintha egy kígyó is lenne ezen a szent helyen. Végre belépett a suhogó személy, a különleges hangot egy hosszú csuklyás ruha adta. De a sziszegő hang tulajdonosa még nem lépett színre. Lehet, hogy egyazon személy adta az oly különböző hangokat? Lehetséges. Nincs bizonyíték egyik variációra sem. Bár a csuklyás arca nem látszott, de a nő sejthette, hogy ki az. - Te? Itt? - Sejtetted, hogy eljövök. - Mit szeretnél? - Ugyanmár, hisz te tudod, hogy miért jöttem.- válaszolt a fekete férfi. - Nem értem, hogy miért követeled, hiszen semmi közöd hozzá! - Nem gondolkodtál még azon, hogy hogyan került a te a családodhoz ez az értékes csecsebecse? Ami nálaszok anyai ágon öröklődik tovább! Hát most elveszem a minket megillető tárgyat! - Felejtsd el! Soha!- kiabálta a nő kétségbeesetten. - Minek ordítasz? Tudod, hogy nincs itt senki, aki segíthetne rajtad. Miért is jöttél ide? Talán majd később próbára akarod tenni a lányodat, ahogy téged is próbára tett az anyád? Szerinted nem lesz elég erős ahoz, hogy bírja a terhet? Kételkedsz a saját véredben! De nem kell, ne aggódj! Ha most ideadod nekem, akkor nem kell félned az erejétől! - Nem kételkedem! Tudom, hogy erősebb lesz mint én! A családunk sorsa az ő kezében van. Bíznom kell benne! - De én is megcsinálhatom. Biztosítalak, hogy beteljesítem a csöppség sorsát! Kicsi még, sokat kell még tanulnia, erősebb vagyok és leszek, mint ő! Könnyűszerrel legyőzhetem, te is tudod. - Nem soha! Olyan erős lesz, amiről te csak álmodozhatsz! A nő és a férfi közti szócsta a végéhez közeledett, és a férfi állt nyerésre. A nő hátralépett és elesett, elötte a csuklyás lehajtott fejjel állt. - Gyengébb vagy, mint gondoltam. Add ide! Az asszony mellől indák emelkedtek ki, amik megállásra kényszerítették a férfit. Az öblösen felkacagott: - Semmi baj, ne aggódj, majd a lányod ideadja!- és tovább kacagott, miközben hátrahajtotta a fejét. Mágus volt...