Anna okos lány volt, tisztában volt vele, hogy olyan fordulóponthoz érkezett életében, amely egész jövőjét meghatározza majd. És pont ezért hihetetlenül megrettent. Mi lesz, ha a rossz döntést hozza meg? Ha ebben a pár napban elrontja az egész életét? Egész este a történtek jártak a fejében, a jelenetek – Zeke betoppanása és csókja, Yoh kifejezéstelen arca, majd feloldozása a jegyesség alól. Nem tudott napirendre térni a dolgok felett, és a lázas gondolkodásban észre sem vette, hogy elnyomta az álom. Álmában a konyhában állt, rózsaszín kötény volt rajta és levest főzött. Erősen koncentrált, hogy jó sikerüljön, hiszen a szeretteinek készült. Ekkor egy kisgyerek rohant be és a lábába ütközött. Lenézett a csöppségre és elárasztotta a melegség:

- Hana, megmondtam, hogy ne rohangássz, mert megsérülsz! – összeborzolta fia kócos haját, mire az mosolyogva mesélni kezdett:

- De a papával olyan mókásat játszunk! Muszáj elfutnom előle, különben megcsikiz! És akkor annyira kell nevetnem! – Hana felkacagott.

Kintről léptek hallatszottak és felzendült egy mély hang:

- Csak nem a mamája szoknyájánál bújt el az a kis csibész?

Hana villámgyorsan az asztal alatt termett, és mutatóujját az ajkára illesztette és kacsintott.

Így Anna visszafordult a leveshez, amikor valaki hátulról megölelte.

- Mi jót főz, az én kis asszonykám?

Anna teljesen elgyengült a párja hangjától és érintésétől. Az pedig belecsókolt a nyakába és ringatni kezdte. Annyira jóleső és kényelmes érzés volt…

Hirtelen csattant valami és felébredt. Kábán körülnézett és látta, hogy csak a szél csapta ki az ablakot. Kikászálódott az ágyból és közben az álmára gondolt. A hülye ablak miatt nem folytathatta… pedig végre Yoh karjaiban volt… Becsukta az ablakot, és észbekapott: hiszen nem is látta álombeli férje arcát, akárki lehetett az. Ő mégis biztos volt benne, hogy Yoh volt az… senki más nem lehetett. És akkor ott, az ablakkilinccsel a kezében ráébredt: senki más nem lehetett, hiszen ő Yohon kívül senki mással nem tudja elképzelni az életét. Viszont Yoh nélkül sem! Könnyek gördültek le az arcán. Persze, hogy nem lehet más a férje, hiszen ő szerelmes Yohba. Most, hogy végre rájött, még fájdalmasabbnak érezte a fiú visszautasítását.

Letekintett az udvarra, ahol meglepetésére Zeke állt, magányosan felbámulva az égre. Mostmár vele kapcsolatban is tisztán látta az érzéseit, és úgy gondolta, hogy tartozik annyival a fiúnak, hogy elmondja neki. Amikor kilépett az ajtón a háta mögött, Zeke megfordult és rámosolygott.

- Beszélnünk kell! – szólt Anna.

- Jól van, beszélgessünk! – válaszolta és kutatóan nézett a lányra, de az lesütötte a szemét, amíg összeszedte a gondolatait. Amikor végzett vele, határozottan Zeke-re nézett és közölte vele:

- Zeke, én nem téged szeretlek.

A fiú arcáról lehervadt a mosoly és elfordította a fejét, belebámult az éjszakába. Anna folytatta:

- Sajnálom, hogy eddig nem tudtam határozott választ adni, ami esetleg reményeket keltett benned, de rájöttem, hogy Yoht… szeretem.

- De… - Zeke értetlenül rázta a fejét – neked engem kellene szeretned. Én mindent meg tudnék neked adni, és folyton csak kényeztetnélek…

- Azonban én nem erre vágyom.

Anna távolabb lépett Zeke-től, de a fiú megragadta a kezét, és visszarántotta. Szorosan magához ölelte, úgy suttogta:

- Én jobban szeretlek mindenkinél. Érted jöttem vissza a halálból.

Anna szíve összeszorult. Erre mégis mit kellene mondania? Hogyan ragasszon össze egy összetört szívet? Mindent még ő sem tudat, így csak viszonozta Zeke ölelését, és azt suttogta:

- Annyira sajnálom!

Az ablakból őket néző, de a párbeszédet nem halló Yoht pedig keserűség szállta meg, amiért saját hülye makacssága miatt élete szerelmét a saját bátyja karjaiba taszította. Dühösen összeszorította az száját és magára hagyta a párocskát.