Tamara elhatározta, hogy nem fog sírni. Aztán módosította: nem fog sírni túl sokat. De még ezt is nehéz volt betartania. Az érzelmek hullámokban öntötték el; a szomorúság, a düh, a tehetetlenség, a harag, megint a szomorúság. Tehetetlenül járkált a szobában, vagy épp az ágyon hasalt, sehogy sem érezte jól magát. Megunva ezt az időtöltést, úgy döntött, hogy sétál egyet. A közeli dombok felé vette az útját, lassan lépdelt, és kényszerítette magát, hogy elterelje a gondolatait Lenről, ezért szemügyre vett minden egyes lepkét és virágot. Letépett egy gyermekláncfüvet és egybefonta egy másikkal. Letelepedett és koszorút kezdett készíteni.

-Olyan régen csináltam ilyet - gondolta - utoljára gyerekkoromban.

Lépteket hallott a háta mögül, hátrafordult és látta, hogy Pilica közeledik. Az meglátva barátnője szomorú arcát, aggódva lépett oda:

-Mi a baj Tam?

Tamara először nem akarta elmondani, de végül kitálalt. Végül is a legjobb barátnője. Pilica is szomorúan nézte őt, de vigasztalni nem nagyon tudta. Tudta, mikor látta Tamara arcát, hogy szerelmes Lenbe, és ez semmi jóval nem kecsegtetett ismerve a fiú veszélyes természetét.

-Egyetlen tanácsot tudok adni: ne vedd nagyon a szívedre a szavait. Nem vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolja, de ha napokon belül nem javul a helyzet, felejtsd el őt. A te érdekedbe mondom. Nem illetek egymáshoz, jobb lenne mindkettőtöknek. -szólt és bár tudta, hogy kegyetlenül hangzik, amit mond, úgy gondolta, hogy ez lehet az egyedüli megoldás. Kivette Tam kezéből a virágkoszorút, és barátnője fejére tette: - Szép vagy Tamara, jobb fiút is megkaphatsz, ott van például Jess is. - tette hozzá kacsintva.

Tamara látta Pilicán, hogy csak jót akar, de nem akarta elfogadni szavait. Ám ahogy figyelte, azt vette észre, hogy felcsillan barátnője szeme. Arra fordult, amerre Pilica nézett és meglepve látta, hogy Jocó ballag arra. Pilica és Jocó? Az egyik legképtelenebb ötletnek tartotta volna egy héttel ezelőttig, ahogy azt is, hogy őt megcsókolja Len Tao. Így aztán csak örült annak, hogy barátnője egy olyan kedves fiút szúrt ki, mint Jocó. És csak mosolygott magában, amikor Pilica valamilyen ürüggyel felpattant és Jocó felé iramodott. Derűsen figyelte az elhaladó párocskát, akik nevetgéltek együtt. Azonban amint eltűntek a fák között, lefagyott arcáról a mosoly, lehajtotta a fejét, és egyszer csak azt vette észre, hogy könnycseppek potyognak a keze fejére. A könny elhomályosította látását, így aztán nem is látta, hogy egy alak tűnik fel az erdő átellenes oldalán, mint ahol Pilicáék eltűntek. Len is hasonló céllal jött ki a szabadba, mint Tamara, bár ő nem virágfüzért készített (képtelen ötlet, ugye?) hanem szokásához híven edzéssel vezette le a feszültségét. Most pedig villámsújtottan állt az erdő szélén, és Tamarát bámulta. Első meglepetése után gyorsan hátrált két lépést, hogy a lány meg ne lássa és behúzódott a fák árnyékba. Ettől azonban nem kellett tartania, mert a lány lehajtott fejjel, szomorúan ült. És Len jól látta ilyen távolságból is, hogy könnyek potyognak az arcáról. Ezzel együtt is döbbenetesen szép volt, ahogy ott ült a domboldalon, hajában a virágfüzérrel, hajtincsei félig eltakarták arcát. Szomorúan, mégis kecsesesen ült, és Len szíve belesajdult ebbe a látványba. Olyan volt, mint egy kis erdei tündér. Természetesen a mi Lenünk sosem gondolt volna tudatosan ilyeneket tündérkékről meg virágkoszorúkról, csak homályos benyomásaira és még homályosabb érzéseire támaszkodott. De még ő maga is meglepődött rajta, hogy milyen hevesen szeretné megvigasztalni Tamarát, azonban abban is biztos volt benne, hogy most nem tudna neki semmi épelméjűt mondani. -Össze kell szednem magam és a gondolataimat - gondolta magában, és nagy sóhajjal húzódott vissza az erdő sűrűjébe és kerülő úton indult haza. Továbbra is ezen a kérdésen rágódott, amikor velőtrázó sikolyt hallott. Ezer közül is felismerte Tam hangját, és jeges félelemmel a szívében, lélekszakadva rohant vissza a mezőre. Ám hiába volt gyors, a lánynak már hűlt helye volt, csak a virágfüzér árválkodott a földön…