Néhány nappal később immár megpihenten tengették idejüket az Asakura–házban. Remek idő lévén, Pilica és Jocó kint kóborolt a mezőn, immár hivatalosan is egy párként. Anna és Yoh egy eldugott sarokban beszélgettek. Mindketten tudták, hogy valami megváltozott köztük, és ez egy kissé feszélyezettebb, de izgalmasabb kapcsolat lett. Tisztában voltak azzal, hogy mi lesz a vége, de nem siették el a dolgokat, tudták, hogy még rengeteg idejük van egymásra. Faust természetesen szeretett Elizájával volt, ezt senki és semmi nem akadályozhatta meg. Egyetértettek abban, hogy a másik a legjobb társaság, és az örök szerelem számára. Irigylésre méltóan kiegyensúlyozott pár voltak. Ekkor érkezett Ryo. Körülnézett a párok között, és felsóhajtott.

-Mi van itt, hogy mindenki enyeleg? Egyébként is, hol van Lyserg?

-Azt hiszen fenn van Yuzuhával. –adta meg a választ Anna. –Ne zargasd őket! –majd visszafordult Yohhoz.

-Szóval ő is enyeleg… - morogta Ryo.

Ugyanis mióta Yuzuha a körükbe került Lyserg kitüntetően nagy figyelemmel fordult Jess húga iránt. Mindig átvette az ápolását, és ha tehették, sokat beszélgettek. Yuzuhának lelkiismertfurdalása volt a bátyja miatt, amit Lyserg nagyon is megértett, hiszen a Kívülállókkal történt dolgokat még most sem emésztette meg rendesen. Így segítettek egymásnak túllépni a múlton. Lyserg el volt ájulva Yuzuha szépségétől, törékenységétől és természetes bájától, ami nem is volt nagy csoda, hiszen hosszú szőke hajával, nagy kék szemeivel, babaarcától bármelyik fiú beleeshetett volna, ráadásul Yuzuha szerény volt, visszahúzódó és kedves, így Lysergnek nem hiába tetszett annyira. A lány először csak barátsággal fordult Lyserg felé, de a fiú kedvessége, őszintesége és aranyossága csakhamar más irányba terelte ezt az érzést. Ennek mindketten nagyon örültek, csak Jess halála vetett árnyékot boldogságukra, Yuzuha sokat sírt miatta.

Ryo egy darabig egyedül téblábolt a házban, és szomorkodott, hogy már mindenkinek van párja, csak neki nem, amikor összetalálkozott Treyyel egy együtt hülyéskedtek.

És hogy mi van Tamarával és Lennel? Semmi sem változott az elmúlt napokban; kerülték egymást, ahogy csak tehették, és csak lopva néztek a másikra. Egyik este, amikor egyikük sem volt már a ott, Trey fel is vette, hogy mi lenne, ha kicsit „besegítenének” nekik, de Anna lehurrogta, mondván, hogy most maguknak kell cselekedniük.

De a napok csak teltek, és mind Tamara, mind Len szenvedett. Tam egyik este fel is vetette Pilicának, hogy talán jobb lenne, ha elmenne. Szerencsére barátnőjének sikerült lebeszélnie erről a tervéről egy időre, de ő is tudta, hogy amit ezek ketten csinálnak, az nem mehet tovább sokáig.

Len agyában is egymást kergették a gondolatok, hogy mit kellene tennie, de egyik sem volt a megfelelő. Így ha tehette, még többet edzett, mint eddig, hogy elterelje a figyelmét. De meglepetésére azt kellett észrevennie, hogy már az sem segít. Folyton folyvást csak Tamara járt a fejében, az ő arcával kelt és feküdt. És bár semmi terve nem volt egyetlen gondolat kristályosodott ki benne, amit úgy érezte, hogy meg kell tennie, ha törik, ha szakad.

Tavasz volt és már „nyarult” is, tehát ezek a kiüléses piknikszerű összejövetelek egyre gyakrabbak lettek az edzések között. Erre tökéletes helyet biztosított a közeli kis mező, ami mellett egy kis erdőcske is volt, szóval ideális hely volt a párocskáinknak. Mindannyian ott voltak, jót ettek a lányok sütijéből, beszéltek és nevetgéltek. Persze, Len megint Tamarát bámulta, és szeme elkeskenyedett, amikor látta, hogy a lány hosszú pillantást vet, az egymást ugrató Anna – Yoh párosra. Szomorú tekintettel nézte őket egy darabig, majd elfordította tekintetét és sóhajtott egyet. Az járt a fejében, hogy milyen szépek együtt, és hogy bárcsak ő is így tudna viselkedni Lennel. A sóhaj pedig annak szólt, hogy már nagyon hiányzott neki a sráccal való csipkelődés és izgalmas pillanatok, de mint Len is megmondta, csak barátnak tekinti őt.

Persze Len nem volt gondolatolvasó, és a szomorú szemekből és a sóhajtásból azt a következtetést vonta le, hogy Tam még mindig Yoh után epekedik. Keze ökölbe szorult, majd felállt és feltűnés nélkül eltűnt. Persze Tamara észrevette és azt is látta, hogy a ház felé veszi az irányt. Mivel neki sem volt kedve tovább a vidám barátaival lenni, felállt és a kiserdő felé indult sétálni egyet.  Így már nem láthatta, mert eltűnt az erdőben, hogy Len, minderről semmit sem tudván, irányt változtat és az erdő felé indult. Anna figyelmét azonban semmi sem kerülhette el, és egy kis mosolyt engedett meg magának, ahogy az erdő felé nézett.

Tamara szedett néhány virágot, és elmélázva szagolgatta őket, így amikor befordult az ösvény egyik hirtelen kanyarán, nagy volt a meghökkenése, hogy Lenbe ütközött. Az hagyján, hogy ütközött, de a meglepetéstől mindketten elvesztették az egyensúlyukat és elesvén egymáson landoltak. Tamara érkezett felülre, és amikor felemelte a fejét, közvetlen közelről Len szemeibe nézett. A fiatal Tao szíve nagyot dobbant. Testük összesimult, Tamara selymes haja mind előrehullt és csiklandozta az arcát, és arcul csak egy centire volt egymástól. Mindkettejük szíve őrülten dobogott, és egy darabig csak bámulták egymást, majd Tamara észbe kapott és pirulva mászott le Lenről.

-Jaj, bocs. – motyogta, és a cipője orrát bámulta.

-Semmi baj. – dünnyögte Len.

Tudták, hogy ez nagy lehetőség arra, hogy mondjanak egymásnak valamit, de nem bírtak kinyögni semmit. Végül Tamara elfordult és a másik irányba indult volna, de Len megragadta a csuklóját.

-Várj! –szólt, és megtette azt, amit már nagyon régen meg akart.

Magához húzta a lányt, és arcát kezébe véve, megcsókolta. Először kétségbeesetten, majd egyre lágyabban. Amikor Tamara egy sóhajjal átadta magát érzéseinek, kezét lecsúsztatta derekára, és még közelebb húzta magához.

Ekkor, tavasszal nem ritka az ilyesmi, hirtelen eleredt az eső. Érezték az esőcseppeket a fejükön és széthúzódtak. Meg sem próbáltak bemenekülni a zivatar ellen, csak álltak és nézték egymást az esőben.

-Meg kellett tennem – mondta végül rekedt hangon Len – mert tudom, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem.

-Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Tamara, aki nem tudta mire vélni Len szomorú hangját, mikor ő az előző pillanatban majdnem lebegett a boldogságtól. Most már azonban úgy érezte, hogy neki is valami miatt aggódnia kellene.

-Tudod jól, hogy miről beszélek. –folytatta keserűen Len – Mindenkinek azt mondod, hogy csak barátok vagytok, de azért nem vagyok teljesen hülye. Ő Yoh Asakura, a legerősebb sámán, aki mindig kedves és figyelmes.

-Ennek… mégis mi köze Yohhoz? – kérdezte Tam még mindig értetlenül.

Len felsóhajtott. Még sosem irigykedett ennyire Yohra semmiért. Még az erejéért sem.

-Ő Yoh Asakura, Tamara!

-…És?

-Tudom… - tudta, mégis nehezére esett kimondania – hogy szerelmes vagy belé.

Elfordította fejét, hogy ne is lássa a szánalmat Tamara szemében. Mert most pont úgy érezte magát… szánalmasnak.

A lány először szólni sem tudott a meglepetéstől, majd, ahogy átlátott mindent, úgy könnyebbült meg. Len nem azért nem közeledett hozzá, mert nem szerette, hanem mert azt hitte, hogy Yoh tetszik neki. Lopva elmosolyodott.

-Len Tao, ezt mégis mire alapoztad? – kérdezte.

Len még mindig nem nézett rá, csak halkan motyogta, mert egyre hülyébben érezte magát.

-Láttam, hogy hogy néztél rá délelőtt… És hát ezt mindenki tudja…

-Senki nem tud semmit. Én nem vagyok szerelmes Yohba…

Erre Len felkapta a fejét, de nem mert reménykedni.

-… hanem beléd. – fejezte be Tamara.

Ezen már nem volt mit félreérteni, és izgalmában Len közelebb lépett hozzá, és úgy kérdezte gyanakodva:

-Nem hazudsz? Szóval nem bánod… hogy ő meg Anna… ?

Mostmár Tamara nyíltan mosolygott:

-Nem dehogy! Már nagyon rég rájöttem, hogy az csak gyerekes rajongás volt.

Soha senki azelőtt nem látott olyan boldogságot Len arcán, mint akkor, és nem is tudhatták, hogy mennyire illik hozzá. Megragadt Tamara kezét, és boldogan vigyorgott rá. A lány ugyan belül tudta, de szüksége volt rá, hogy Len kimondja:

-És te…?

Len tudta, hogy most minden erejére szüksége lesz, hogy legyőzze büszkeségét. Így nagy levegőt vett:

-Én… én… -nézett jobbra, balra valami segítséget remélve, majd amikor Tamara szemébe nézett, rájött, hogy ez az ő legfőbb segítsége, kimondta:  -Szeretlek.

Boldogságuk pillanatait eddigi életükben semmihez nem tudták hasonlítani. Így nem is próbálták, csak úsztak a boldogságban, és az elkövetkező percekben még sokszor megcsókolták egymást. Fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi idő telt el, amíg érzékelték, hogy zuhog az eső. Ekkor megfogták egymás kezét, és együtt rohantak a ház felé. Benn mindenki rájuk zúdult:

-Hát ti meg merre jártatok?

-Nem tűnt fel, hogy úgy zuhog, mintha dézsából öntenék?

-Csurom vizesek lettetek!

Majd mind egyszerre hallgatott el, amikor meglátták az örömteli csillogást szemükben, és semmivel nem törődő mosolyukat, és eltátották a szájukat. Nem szóltak egy szót sem, egyedül Treynek nem esett le elég hamar.

-Mi van? –csend – Hogy ti…? Mi? JA!

Erre mindenki nevetni kezdett, még Len is eleresztett egy vigyort. Együtt vonultak be a szobába. Tamara és Len egymás mellé ültek, és a lány kényelmesen nekidőlt Lennek. A fiúban melegség áradt el, és tudta, hogy ezután sosem gondolt boldogságot fog átélni.

THE END

Szerző megjegyzése: Olyan típus vagyok, aki soha semmit nem fejez be, ide mégis az van írva, hogy "The End". Ezt szeretném megköszönni nektek, ugyanis ha nincs a sok dícséret és folytatást követelő üzenet, nem hiszem, hogy ezzel a történettel másként alakult volna. Szóval köszönök minden támogatást mindenkinek :D