13. fejezet: Mélabús reggel Olyan hirtelen nyitottam ki a szemem és ültem fel, hogy megfájdult a fejem. De a reggeli napsütés láttán kicsit megnyugodtam, de a fényről rögtön eszembe jutott az álom. Mina aggódva nézett rám, de én csak egy gyors mosollyal bíztattam őt is egy kis jókedvre. De korán sem voltam ilyen derűlátó. Nyugtalanított az álom, nem is kicsit. Talán nem is álom? Ahhoz túl valóságos volt. Inkább kimentem a konyhába, de csodálkozva vettem észre, hogy senki sincs itt. Ránéztem a nagy faliórára. Hajnali négy. Még jó hogy sehol sincs senki. Inkább kinyitottam a hűtőt és kivettem egy üveg tejet a nagy feliratos (,, Len tulajdona, ne gyúlj hozzá!”)dobozból. Visszabarangoltam a szobába, és kinéztem az ablakon. Annyira csodálatos volt, a reggeli nap, hogy azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a perc. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kimásztam az ablakon, egyenesen fel a tetőre. Kifeküdtem, és még jobban élveztem a hatalmas vörös égitest reggeli erejét. Azt hiszem, hogy egy kicsit el is bóbiskoltam, az utolsó amire emlékszem, az az álmon való rágódás volt. És egy hangos kiáltásra ébredtem: - Sun!- Trey volt az.- így gyorsan az ereszre állva bedobtam magam az ablakon. Úgy látszik Trey napja nem kezdődött valami fényesen, mivel az ablakhoz közeledett, így pont ráugrottam. Amilyen gyorsan tudtam, leszálltam róla, és röhögve felsegítettem, és aztán még a folyosón is ezen vigyorogtam. A többiek már kint voltak, és mire kiértem már megint az álmon gondolkoztam. - Hol voltál?- kérdezte Anna. - A tetőn.- válaszoltam és leültem. Szedtem a tükörtojásból, és mélázva hozzákezdtem. Felidézem magamban az egészet, és meg kellett állapítanom, hogy tökéletesen emlékszem minden pillanatára. A nőre, a férfira, a különleges tárgyra és a… sziszegő hangra. Egyedül a legutolsóról nem tudom, hogy mi volt az, de ez érdekelt a legkevésbé. Vajon miből eredhetett a fény? És miért akarták elvenni? Egyszer olvastam, hogy az álmaink a vágyainkat és a tudatalatti érzéseinket fejezi ki. Ez lehet, de akkor hogy került bele az ismeretlen nő? Hol lehet az a templom? Mintha egy hatalmas térkép első állomása lenne, ami csak nekem szól. Mint egy nyitott könyv, ami csak arra várna, hogy elolvassák. Honnan ismerhette Mágus azt a fiatal asszonyt? Furcsa, de mégis tudott olyat, amit én: a földet irányítani. Érdekes. És az a bátor szókimondás, az ellenállás: akárcsak én. Valahogy mindig is ilyennek képzeltem az anyukámat. Bárcsak ismerhettem volna. Vajon sikerült elrejtenie azt a tárgyat? És… - Sun, ma nagyon csendes és mélabús vagy. Történt valami?- kérdezte Yoh, kedvesen. - Élvezd ki a pillanat hatását.- mondta Lenny, amiért küldtem felé egy csöppet sem kedves grimaszt. - Na jó, mindenki a dolgára!- közölte Anna, így befejeztük a reggelit. A szobámban kitakarítottam és összepakoltam, felkészülve az utazásra az alagútba. Már a gondolattól is kirázott a hideg. Hát még akkor, amikor elképzeltem a sötétséget… * - Félek, hogy nem tudja megcsinálni.- mondta Anna a többieknek a nagyszobában. - Ne izgulj, én ráveszem, hogy bemenjen.- mondta a lilahajú srác magabiztosan. * Jaj, délután indulunk, gondoltam magamban, és mintha Mina kitalálta volna a gondolatomat: - Vigyázz majd magadra, mert én nem lehetek veled. - Tudom, na most pakolok.- és pakoltam, miközben megpróbáltam ügyet sem vetni a lelkemben dúló ürességről. * - Sun, indulunk!- és egy sóhajtás kíséretében kimentem, ahol már az egész csapat várt. Öt perc múlva már az állomás felé mentünk, s most kivételesen senkinek se volt kedve akadékoskodni. Még Lennynek sem. Trey is csak nézett maga elé. És most igazán csendben voltak mindketten, egyik se kötekedett a másikkal. Furcsa volt ez így. Anna se vitatkozott Yohval, csak csendesen nézett ki az ablakon, és láttam a gondterhelt arcát visszaverődni az üvegen. Vajon kicsinek is ilyen volt? Már nem emlékszem. Régen történ. Rég voltunk ennyit együtt, még Yoh megmentése körüli időkben. És Rio… Most még tükör sincs nála, de azért otthon beállította a frizuráját. Hirtelen eszembe jutott valami, és elkezdtem kotorászni a táskámba. Megtaláltam, amit kerestem, egy kis csomagot vettem ki. Ez is a dobozban volt. És csak a nagyinak jut eszébe, hogy a nagy becsomagolt dobozon belüli dolgokat is külön becsomagolja… Sietve letéptem róla a papírt, egy hajtű volt benne, amit régen kaptam Hay Lintől. Borzasztóan örültem neki, és ha csak egy kis időre is, de sikerült elfeledkeznem az alagútról. Beletűztem a hajamba. * Megérkeztünk. Mire odaértünk, megint teljesen elbizonytalanodtam. Bemutattak Yoh nagyszüleinek, és elmagyarázták az alagút veszélyeit. Utána pedig a kis csapattak kihajóztunk a bejárathoz. Nagyon féltem. Kiszálltunk a hajóból, pontosabban csak én, és hátraforduljak, hogy elköszönjek. De nem jött ki hang a torkomból. Csak álltam ott és nem tudtam, hogy most mi legyen. A csöndet Len törte meg: - Na mi van, nem mersz bemenni?! Sejtettem. Kár volt ekkora utat megtenni.- ezzel nagyon felbosszantott. - Csak figyelj!- sziszegtem neki, és magabiztosan bementem a sötétségbe. Len pedig elmosolyodott. 14. fejezet: Végtelen sötétség Hol vagyok? Mintha egy másik világban járnék. Ez egy álom? Meglehet. Mit érzek? Sok mindent. Mennyit mehettem? Nem tudom. Csak a sötétséget érzem. Nem tudok tapintani, nem tudok fogni, nem látok, nem hallom a saját hangom. Mi történik itt? Ha történne is, úgyse érezném. Itt nincs idő, nincs tér, nincs hang és egyáltalán nincsenek érzések. Egyedül vagyok, betakar a sötétség, nem látom a fényt, amire olyannyira szomjazom. Más felé terelődnek a gondolataim. Mennyien halhattak bele? Azok alapján, amit Yoh nagyapja mondott, elég sokan. Vajon milyen démonok lesznek itt bent? És hogy győzhetem le őket. Ezernyi kérdés röpköd a fejemben megválaszolatlanul. Ez egy rémálom. Nem is egy éjszakai gondolat, de nem is életszerű, inkább átmenet a kettő között. Egy kapu az álom és a valóság között. Hol lehet a kilincs? Csak a gondolataimmal vagyok itt. Megint arrébb repül egyet a képzeletem végtelen forgószele. Újból eszembe jut a nő. Itt végre nyugodtan gondolkozhatok róla (nyugodtan?!). Vajon mi történhetett volna azután, miután vége lett az álmomnak? Most jut eszembe, hogy emlegették a nő lányát. Ki lehet az? Nála lehet az a titokzatos tárgy, ami oly sok erőt biztosított a viselőjének. De mi van, ha ez meg se történt, csak az agyam egy végtelen és képtelen szüleménye? Lehetséges. De annyira valósághű volt. És ami még furcsább… együtt éreztem a nővel. Tudtam, hogy fél, hogy aggódik, hogy biztonságot akar tudni a lányának. De nem hiszi, hogy sikerülhet. Hogy hallani akarja a nevetését, hogy látni akarja felnőni, együtt mosolyogni vele, mikor az első szerelméről beszél, megvigasztalni, mikor rossz jegyet kap az iskolában. Meg akarta beszélni vele az élete fontos eseményeit, de tudta, hogy ezt már nem tudja majd megtenni vele. Látni akarta fehér esküvői ruhában, büszkén mosolyogva lépdelni az oltár felé. Félt, hogy hamarosan itt a búcsú, és még csak nem is fog őrá emlékezni az a csöppség, aki még mosolyogva cumizik, és semmi gondja sincs az életben. Sőt, örömmel várja majd élete jelentős mérföldköveit, és már a huncutságával is ígéretet tesz a szüleinek és az életnek, hogy soha nem fogja feladni, és minden akadállyal büszkén és erősen szembe fog szállni, nem hagyja sohasem annyiban. Hogy képes lesz megváltoztatni a sorsát, és nem fogja elfogadni a végzetét. Akárcsak ő. Olyan heves és hirtelenmérgű lesz, mint ő, de amilyen gyorsan keletkezik a vihar, olyan gyorsan el is áll az eső. Hirtelen nyugodt lesz majd, akárcsak az a csendes vizű kis patak, amelybe majdnem beleesett első kis totyogásakor. Nem fogja hagyni, hogy csak úgy legyőzzék, de ha mégis veszít, büszkén fog majd távozni a csatatérről. De milyen erős lesz? Senki sem tudja most még. És a fiatal nő sem fogja tudni soha többé. Vajon képes lesz majd legyőzni a nagyhatalmú Mágust? Lehetetlen ilyen bizalmatlan körülmények között megmondani a jövőt. És vajon félni fog ez az ártatlan kis cumizó kisbaba? Nem fog sírva rohanni másokhoz, mert fél az éjszaka démonaitól? Ha igen, akkor ebben is a fiatal asszonyhoz hasonlítana. De bátran áldozza majd fel magát a barátaiért? Meg tesz- e mindent, hogy másokon segítsen? Ismeri majd-e a barátai legféltettebb érzéseit? Lesz-e elég mersze felszólalni a nevükben, értük? Mert ha igen, akkor az apjából is jócskán kijutott belőle. Azzal a tudattal, hogy szülei az emlékek képében, a barátai és a szellemek mindig mellette lesznek, képes lesz-e győzedelmeskedni legnagyobb ellenségei felett? Megtalálja-e az igaz szerelmét, akivel megosztja élet hátralevő részét, boldog, örömteli és szomorú perceit? Képes lesz-e a valóságban létező szülők nélkül megnyílni mások felé, kitárni a szívét és a legeslegbelső gondolatokat felszínre hozva, elmondani élete legnagyobb kívánságait? Vajon fel tud e nőni csupán a szülők emlékével? Képes lesz-e valaha feldolgozni ezt a hiányt? Vagy önmaga felé fog fordulni, hogy aztán belülről eméssze fel a bánat és a szomorúság? Feláll-e újra, ha a lelkébe tépnek, és olyan lesz-e, mint a gyönyörű és törékeny kis virág, melyet, ha letaposnak, még szebb virágot hajt? Tiszta szívéből fog örülni a sikereinek, és elfogadja, bármilyen nehéz is, a kudarcot? Megelégszi-e majd öreg korában, az életben elért sikereivel, vagy elégedetlen lesz a sorsával, cél hiányában? Meg tudja-e különböztetni majd az igaz jóságot az ármánytól? Ellenáll majd a gonosz örök csalogatásának? Vagy átlépve és örökre maga mögött hagyva az örök fény küszöbét, belép az örök sötétség végtelen labirintusába? Bírni fogja-e az élet nagy terheit, nem fog összeroppanni a súlyuk alatt? Már nem lesznek ott a szülei, akik segítsék lépéseit, ahogy kiskorában tették. Már nem. Magának kell elboldogulnia az Életben, amit csak akkor tarthat igazán kézben, ha elég erős. Nem fizikailag, hanem a lelkében. Meg kell tudnia felelni önmagának, csak így lehet igazán boldog. Teljesítenie kell a család feladatát, ami most teljesen ráhárult. Kellenek majd a barátai segítségei, akik átvállalják tőle a terhet. Ez az örök boldogság titka. És ő már soha nem fogja látni, ahogy a lánya a barátaival nevet, ahogy örök hűséget ígér a titkaiknak. Ez mind a jövő zenéje, aminek a dallamát senki se tudja fejből, de mindenki énekli. Lesz-e elég hangja végigénekelni az egész kottát? Vagy elakad a felénél, keresve a megfelelő szólamot? Reményei szerint nem. Szeretné, ha a mózeskosárban fekvő cumizó csöppség nagykorában szabad lenne, mint a madár, mely átszeli a végtelen szabad eget. Legyen sas, ki félti a tojásait, de közben legyen rigó, ki ugrálva keresi mindennapi falatjait, miközben megbízik az életben. Legyen galamb, ki turbékolva keresi párját, s állandó szerelmes hangjával ül a villanypóznák tetejét. De a lelke legyen színes, akár a szivárvány, pompázzon a legszebb színekben. Legyen hű a nevéhez, tündököljön egész nap az égen, miközben reggel keletről felkel, és nyugaton lenyugszik. Csak ennyi lenne az ő kívánsága a lányához, aki még ugyan nem értheti, de mosolya a legnagyobb nyugodtságról árulkodik. Mintha tudná az élet akaratát, s már énekelné a saját dallamait. De ezt anyaként már nem élheti meg. Tudja, hogy bíznia kell a saját vérében a férjével együtt, de félti őt, neki nem volt ilyen nehéz sorsa, amit az Ég neki szánt, azt elvégezte. De érzi, hogy ez a kislány más, évek multán, még sokat fog neki köszönni az egész család. Bárcsak még egy kicsit nézhetné őt, mit nem adna még egy kis csínytevésért, egyetlen szívderítő ártatlan mosolyáért, csak egy kicsit még érezni, ahogy megszorítja apró kezecskéjével az ő mutatóujját. Csak most az egyszer még látni, ahogy az apjával kergetőzik. De nem lehet, mert a Sors ismét közbeszól, mint egy igazságtalan bíró. Ő nem nekik ítéli a lányukat, hanem az örök Bizonytalanságnak. De ők próbáltak küzdeni az ítélet ellen, csak egy kicsit még a lányuk kacagását hallgatni. Tanukat akartak gyűjteni, hogy az égi bírót maguk mellé állítsák. De a másik oldalon ott állt még a Félelem és a Tudatlanság. Így a sors keze lecsapott az igazságot hirdető kalapáccsal, és örökre elvette tőlük a lányukat, míg ők csak tehetetlenül kapálóztak az élet tengerén, miközben szerelmük gyümölcse máshová úszott. Már nem lehet mást tenni, csak bízni az erejében… Hirtelen pattantak fel a szemeim, de még mindig sötét volt. Ez az álom folytatása volt? Nem biztos, így megint csak maradt nekem a bizonytalanság. De a nagy sötétség homállyá változott, ami azt jelentette, hogy már nincs messze a kijárat! Nagyon megörült. És csak most esett le. Itt az embernek a saját démonaival kell megküzdenie. Nincs itt semmiféle rossz szellem, csak ilyenkor mutatkozik meg igazán a lelkünk legnagyobb bizonytalansága, itt teszi fel a szívünk a legnagyobb kérdést: ,, Végig tudod csinálni?” Ez a saját döntésünk, nem az alagút szabja ki. Egyre nagyobb a fény. Hamarosan kiérek. Igen! Már látom a végén a fényt. Egyre csak közeledem, és egyre boldogabb vagyok. Megcsináltam! És ahogy kiértem, vakítóan belevilágította a nap a szemembe… 15. fejezet: Csendes vonatút hazafelé - Ez hihetetlen kisasszony, engedje meg, hogy gratuláljak! - Köszönöm! Anna is odajött hozzám, és legnagyobb meglepetésemben átölelt. Mindenki velem mosolygott vagy nevetett, még Len is. Yoh nagyszülei gratuláltak, majd lassan hazafelé indultunk. Az állomás felé vezető úton mindenki egyfolytában dumált nekem, de én nem figyeltem senkire sem, az álmom folytatásán (???) gondolkoztam. De lehet, hogy csak a saját érzéseim voltak. Onnan, bentről nehéz lett volna megmondani, de itt kint még inkább. Ahogy vártuk a vonatot, már mindenki félálomban volt, kivéve engem, pedig én voltam bent. * Anna Yoh vállán aludt, Trey elfeküdt két ülésen, Rio tükörrel a kézben bóbiskolt, Morty pedig a laptopjára dőlve. Egyedül Len volt még ébren rajtam kívül, de ő az ablakon át bámult kifelé a mezőkre. Én zenét hallgattam, de most ez sem nyugtatott meg, valahogy olyan hiányérzetem volt. Rövid idő múlva már nem bírtam tovább, kikapcsoltam az mp3 lejátszómat és megszólaltam: - Direkt csináltad? - Igen. Tudtam, hogyha felhergellek, akkor már csak azért is bemész. - Honnan tudtad?- kérdeztem érdeklődve Lennytől. - Te ilyen vagy. Bizonyítani akartál, ami érthető, mindenki ezt tette volna.- erre nem válaszoltam, csak bólintottam. De pár perc múlva ismét megszólalt: - Féltél? - Erről csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó beszélni.- mondtam vigyorogva, mire az ő arcára is sikerült egy kis mosolyt csalnom. * - Jó éjt, Sun!- köszöntek el a többiek, mikor bejelentettem, hogy elmegyek aludni. * - Mi volt bent?- kérdezte Mina, és úgy látszik majd’ kicsattant a büszkeségtől, mert vidáman röpködött körbe- körbe. Ahogy néztem elszédültem, így inkább válaszoltam a kérdésére. - Nincsenek bent szellemek, a saját démonaival kell megküzdenie az embernek.- mondtam majd elmeséltem a reggeli és az alagútbeli álmaimat…